Az amerikaiak csinálják, a románok nyerik, mi, magyarok pedig keressük a pénzt, és az utóbbi években bizony egyre nehezebben. De nem csak a birtokába jutást nevezzük meg másképp, társadalmanként és korszakonként is változott és változik a pénzhez való viszonyulásunk.
Hazánkban, bár nehezen jutunk hozzá, viszonylag könnyen költjük, nincs a pénznek nagy becsülete,
nem szoktunk hozzá a megtakarításához mint számos más kultúrában – mint amilyen a német, hogy a távoli japánról ne beszéljek. Az elmúlt húsz év alatt egyre jobban elhittük, hogy többet és többet fogunk keresni, és ezért érdemes a régóta vágyott lakást, autót vagy használati cikket most hitelre megvásárolni, hiszen a növekvő bérekből ki tudjuk majd fizetni a részleteket és – különben is – már régóta vártunk arra, hogy ezt végre megtehessük úgy, mint máshol a fejlett országokban. Ezt a szemléletet sokáig táplálta a magas és hullámzó infláció és a lej periodikus leértékelődése is.
2008 óta először kijózanodtunk, majd lassan kezdünk pánikba esni fölmérvén az adósságaink terheit és bűnbakokat keresünk: a bankok túl sokat és túl könnyen hiteleztek, a kormány és a Nemzeti Bank túl megengedő volt a hitelezés terén, a külföldi tőke kapzsi módon tódult be az országba lehetővé téve mindezt. A családtagjainkban is vétkesekre leltünk, megnőtt a gazdasági okokból kezdeményezett válások száma – sokan csak ezt látják járható útnak ahhoz, hogy megszabaduljanak, mások terhére, a kilátástalanul hosszú távú pénzügyi kötelezettségeiktől.
De mi – egyének és családok – mit tehettünk volna, vagy inkább mit tehetnénk másképp a jövőben, hogy okosabb szerepet kapjon a pénz az életünkben?
A megszerzett pénzzel okosan gazdálkodni nem könnyű feladat. Minél többet tettünk érte ahhoz, hogy birtokába jussunk, segíthetne, hogy ne szórjuk, de azt látjuk környezetünkben, hogy néha a verejtékkel megfizetett kereset is cinikus gyorsasággal párolog el: fölösleges dolgokat vásárolunk néha rosszkor, elpazaroljuk, vagy szenvedélyeinknek nem tudunk féket szabni. Chindogu egy japán kifejezés, így nevezik ugyanis a szigetországban mindazon tárgyakat, amelyek teljesen haszontalanok, de megvásároljuk őket. A legjobb példa erre az ablaktörlős szemüveg, de ebbe a kategóriába tartozik minden, ami fölösleges: a használatlan pár cipő vagy ruha, a többedik nyelvkönyv miközben az elsőn sem jutottunk túl, a sokadik fogyasztó szer, mert nincs erőnk szaladni vagy tornászni és sok minden más, amit megvásárolunk, hogy később kerülgessük a lakásban, majd eldobjuk. A chindogu szerzés veszélye állandó, de különösen erős karácsony táján vagy nagyobb eseményeknél, és mindenkire leselkedik, azokra is, akik kevés pénzből gazdálkodnak.
Sokat utazom gépkocsival az országban, és azt látom gyakran, hogy az üzemanyagtöltő állomások éttermeiben étkeznek autójuk és ruházatuk alapján olyan átutazók, akik nehezen keresik meg mindennapi kenyerüket. Az árak ezekben a helységekben ma már közelítik a nyugat-európai vagy az amerikai árakat, egy itteni szendvics árából több kenyeret lehetne venni. Szülőértekezleten panaszkodnak a szülők, hogy gyerekeik sok pénzt költenek az iskolai büfében, és nem akarnak otthoni szendvicset vinni magukkal. Amerikában tapasztalhattam, hogy a családok, ha autós útra kelnek, viszik magukkal a piknikes ládájukat, és abból étkeznek. Láthattam, hogy
a Wall Street-i bankár számára sem kunszt az otthoni szendvicset enni a szünetben,
sőt, ezzel azt is jelzi, hogy tudatos fogyasztó, nem eszik tartósított élelmiszert. A pénzhez való ilyen hozzáállás nem kereseti szint kérdése csak; miért ne működhetne ez nálunk is, miért ne vigyázhatnánk jobban megkeresett pénzünkre – és egyúttal egészségünkre is?
A pénzkeresés kezdete nálunk hagyományosan a tanulmányok befejezése után kezdődik. Néhány éve egy nemzetközi nagyvállalat itt dolgozó felső-középvezetőjével vacsoráztam, akit épp meglátogatott egyetemista lánya. A család mindkét gyereke nappali tagozaton tanult, de állandó részállásban dolgozott az egyetem alatt és nyáron is – a lány egy nagyáruházban volt pénztáros, szinte minden hétvégén legalább egy napot dolgozott. Bár a család éves jövedelme vélhetően nem tette ezt elkerülhetetlenné, egy egyezségen alapult a szereposztás: a szülők teremtették elő az iskoláztatási költségeket, a két gyerek pedig 18 éves kora óta saját maga a fenntartásához szükséges pénzt. Másnap megkérdeztem diákjaimat, hányan dolgoznak. Meglepetésemre nagyon kevesen, holott sokan láthatóan igen szűkösen tudtak kijönni a családi ellátmányból.
Bár nálunk is egyre több diák kezd el dolgozni már a tanulmányai alatt, az önállósulás, a tehervállalás a családi költségvetésben később kezdődik,
pedig nagy szüksége volna, és segítené a pénz értékének a megismerését.
Egy itt önkéntes amerikai tanár mesélte, hogy meglepődött, amikor megkérdezte egyszer az itteni tanítványait, mennyi pénz van náluk, és azt tapasztalta, hogy lényegesen több mint amennyi az amerikai társaik zsebében. Egy Bukarestben dolgozó felsővezető azért is küldte tanulni külföldre gyerekeit, mert itt a diákok olyan autókkal járnak gimnáziumba, egyetemre, amelyek alapján egy ilyen diákközösségben nehéz egy húszéves diák fejében helyes értékrendet kialakítani. Hihetetlennek tűnhet az olvasó számára, de a nagy európai egyetemi campusok lakói leginkább tömegközlekednek, vagy kerékpároznak. Bitai László kiemeli a gyerekek pénzügyi nevelésének a fontosságát, mint a család egy fontos teendőjét.
Ma sokan anyagi okokra hivatkozva vállalnak kevesebb gyereket, úgy érzik, nehéz lenne többet felnevelni. A személyi pénzügyek ezt a kérdést is körüljárja érvekkel támasztva alá ellenvéleményét és hitet téve a nagycsalád mellett.
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság célul tűzte ki, hogy nagyobb közszerepet váljon a romániai magyar társadalom életében, egyszerűen fogalmazva próbáljon hasznosabb lenni. Személyi pénzügyekről szóló kézikönyvünk kiadása után most annak tartalmát videó formájában is terjeszteni fogjuk a Thinkonomy segítségével. A videó tartalma így kiadványunk – a Pénzügyi Kézikönyv – szerkezetére épül, amelyet Bitai László közgazdász, társaságunk tagja írt, és most saját szavaival összegez. Elsősorban fiatalok lehetnek azok, akik számára talán a leghasznosabb lehet e tartalom, de úgy próbáltuk a szerkezetét kialakítani, hogy
mindazok, akik szeretnék átgondolni viszonyukat a pénzzel, örömmel, és reményeink szerint hasznosan töltsék idejüket.
Azt szeretném a szerzővel együtt, ha ezzel a videóval úgy segíthetnénk a kedves nézőt elindulni vagy jobban eligazodni a pénz világában, hogy a pénz ne uralkodjék felette, hanem inkább szolgája legyen azon magasabb értékek elérésében, amelyet célul tűzött ki magának.
Szécsi Kálmán — a Romániai Magyar Közgazdász Társaság elnöke
Írd meg a véleményed