Már nagyon rég foglalkoztat a nemzeti identitás kérdése, és amióta itt vagyok, sokat is töprengek ezen a témán. Még nem beszéltem erről, mivel úgy éreztem, hogy elhamarkodott lenne erről írni, elvégre semmit sem szabad elhamarkodottan kategorizálni.
Most már úgy érzem, kialakult bennem egy kép, és megfogalmazódott bennem egy jó pár érzés, amit meg szeretnék osztani veletek. Amikor készültem kiutazni, sokan mondták azt nekem, hogy készüljek fel arra, hogy itt minden teljesen más lesz. Azt is sokan emlegették, hogy bizonyára itt maradok. Két év hosszú idő, és nem akarok majd hazamenni. Arra viszont nem számítottam, hogy nem csak látványos dolgokban lesznek különbségek, de mentalitás szempontjából egy olyan újdonsággal szembesülök, amit még mai napig nem tudok hova tenni.
Nehéz elmagyarázni, nehéz leírni, hogy milyen is ez a mentalitás, de egy biztos: nehéz kezelni. Az első ilyen szembetűnő jellemző az amerikaiaknál, hogy egyik napon nagy barátok vagytok valakivel, és másnap az is lehet, hogy éppenséggel levegő vagy számára. Aztán eltelik pár hét, és úgy jön oda hozzád az illető, mintha csak tegnap beszélgettetek volna, és te vagy számára a legfontosabb ember a világon. Sokszor ledöbbenek azon, hogy elmennek melletted, és egy „Szia” sem jön ki belőlük. Ez a magatartás még rejtély számomra.
Továbbá ugyanebből fakadóan van egy nagy adag kiszámíthatatlanság is bennük. Már megtanultam, hogy nem szabad beleélni magad semmilyen tervbe, mert akár utolsó percben is változtathatnak. Ez számomra stresszelő, mivel én szinte mindent megtervezek az életemben.
Emberi kapcsolatok. Újabb terület, amit itt nem értek. Felületesség, nem tudom hova tenni kategória. Mesterkélt. És ezen a területen nagyon sokat vonatkoztatok a portugáliai élményeimre. Pont a mai napon beszélgettem Skype-on egy nagyon kedves barátnőmmel, akivel Portugáliában együtt laktunk, és három órán keresztül az élet értelméről és egyebekről filozofáltunk. Annak ellenére, hogy 3 éve láttuk egymást utoljára, ott folytattuk, ahol abbahagytuk, és éreztem, hogy mély a kapcsolatunk. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy ha most hazamegyek, megszűnök létezni az itteni embereknek. És nem azért, mert gonoszak, vagy mert rossz emberek. Egyszerűen csak ilyenek. Bárhova is utaztam Európában, soha nem éreztem ezt. Éppen ezért gondolom azt, hogy európainak és amerikainak lenni két különböző dolog.
Mit is jelent tulajdonképpen amerikainak lenni? Mit jelent magyarnak lenni? Mit jelent magyarnak lenni Amerikában?
márcuis 15-e Buffalóban – Forrás: saját kép
Március 15-e Amerikában újabb felejtethetetlen élmény volt. Több tucat magyar előtt szerepeltünk, egy kis műsorral készültünk olyan magyaroknak, akik már több éve kint élnek Amerikában, és akik úgy döntöttek, itt telepednek le. Annyira belemerültem gondolataimba, hogy szinte kívülről figyeltem az eseményeket. Hallgattam a cserkész gyerekeket szavalni és énekelni, akik „madzsarnak” ejtették a magyar szót, hallgattam az öreg nénikéket egymást között félig angolul, félig magyarul beszélni. És ilyenkor eszembe jutott az, amikor azt mondogatták nekem, hogy te kint fogsz maradni. És elgondolkozom, hogy mi az, ami arra készteti az embereket, hogy itt maradjanak? És mi is történik a nemzeti identitással, ha valaki tényleg itt marad?
És ezen a ponton már nem csak magyarokról beszélek, hanem más nemzetiségekről is, akik ide telepedtek le Amerikában. Megismertem valakit, aki amerikainak tűnt az akcentusából ítélve. Persze egész életében Amerikában élt, de kiderült, hogy származása szerint félig orosz, félig Puerto Rico-i. Nagyon megörültem, hisz gondoltam, lesz akivel spanyolul beszélgessek. Mire kiderült, hogy nem hogy spanyolul nem tud, de még csak nem is járt Puerto Ricóban. Furcsálltam ezt az egészet. El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet nem beszélni az anyukám nyelvét.
És akkor újra visszagondolok arra, hogy ez a sok magyar összegyűlt ezen a napon, hogy együtt emlékezzen meg az 1848–49-es forradalom- és szabadságharcról, és megtelik a szemem könnyekkel. Magyarok között lenni idegenben nagyon sokat számít. Érezni, hogy összeköt egy közös kultúra, közös hagyományok – egy olyan érték, amelyet úgy érzem, soha nem kockáztatnék meg, hogy elveszítsem. Soha nem tartottam magam nacionalistának, mindig is szerettem interkulturális környezetben élni, viszont valahol a lelkem mélyén tudom, hogy Erdély az én otthonom, és akarom, hogy a gyerekeim is továbbvigyék a hagyományokat és a magyar nyelvet. Érezni akarom a mély, erős kötelékeket, tudni akarok a gyökereimről és ismerni az egész rokonságot. Hallani akarom a jó székely akcentust, várni akarom a locsolókat húsvétkor, finom töltött káposztát akarok enni a családdal. Jó sok tejföllel.
Szóval üzenem azoknak, akik otthon attól félnek, hogy itt maradok, hogy nem kell aggódni. Erdély az én hazám, és ahol a szívem, ott van az otthonom.
Írd meg a véleményed