Március úgy eltelt, hogy észre sem vettem…

Emlékszem otthon azért aggódtam, hogy vajon eléggé pörgős lesz-e majd itt az életem? Hisz olyan kisváros ez, és bizonyára szürkék lesznek a hétköznapjaim. Nagyot tévedtem. Nemhogy nem szürkék a hétköznapok, de úgy eltelt ez az utóbbi pár hónap, hogy észre sem vettem. Ha ilyen ütemmel telik továbbra is az idő, akkor nincs is amiért honvágyam legyen, mert még egy kicsi és már mehetek is haza.

A munkában egyre több felelősséget bíznak rám, és lassan lassan önállóan kell szervezzek bizonyos rendezvényeket.

Megvolt az első rendezvényem amiben már nagy szerepet vállaltam. A főnökömmel közösen szerveztünk. Egy kisebb rendezvény volt, egy kitüntetési ceremónia, amit vacsora követett. A Niagara Egyetem elnöke 11 diákot tüntetett ki, akik magaviseletükkel, tanulmányi átlagukkal és egyéb tevékenységükkel kiemelkedtek az egyetem keretén belül. Nagyon értékes tapasztalat volt számomra, főleg azért, mert nagyon sok mindenkit megismerhettem. Egyre inkább kezd kialakuldni bennem a kép, hogy ki kicsoda az egyetemen. Eközben már a ballagást is elkezdtük szervezni, és áprilistól kezdődően rengeteg rendezvény vár még ránk. Mike olyan számomra mint egy második apuka. Még talán hasonlít is kicsit apura. Vegyük például azt, hogy mindkettőjüknek szürke a hajuk. 🙂 Jó érzés tudni, hogy számíthatok rá bármiben, viszont akárhányszor ránézek mindig eszembe juttatja aput és akkor honvágyam van.

A főnököm, Mike

Az egyetemmel továbbra is minden rendben, habár volt egy kisebb-nagyobb konfliktusom. Egy amerikai csoporttársammal csúnyán összevesztünk az egyik projekt alatt. Stresszes időszakom volt, mert nagyon sok volt a teendő, és kevés az idő. Az egyik órára egy prezentációt kellett készítsünk csoportban. Ötön voltunk egy csapatban, de igazából csak hárman dolgoztunk a projekten, a másik kettőt nem érdekelte igazán a dolog. Időben nekiálltunk, hogy témát keressünk, de az amerikai csoporttársammal sehogy sem tudtunk kiegyezni, hogy mi legyen a téma. Tulajdonképpen az történt, hogy én jöttem az ötletekkel és neki semmi sem tetszett. Végül eldöntöttük, hogy majd Skype-olunk és dolgozunk rajta. Ahogy közeledett a határidő elkezdtem e-mailezni vele, hogy kellene haladjunk, de nem volt túl sok reakció. Elkezdtem hát kidolgozni a témát, amiben legutóbb megállapodtunk. Elküldtem félkész állapotban, hogy reagáljon. Azt mondta, hogy rendben van, de azért nem teljesen ért egyet. Éppen ezért befejezi ő a prezentációt, és hozzáad még pár dolgot. Mondtam rendben van, csak küldje el majd a többieknek is. A végkifejlet az lett, hogy a prezentáció előtt pár órával az illető bejelentette, hogy megcsinálta az egész prezentációt egy teljesen új témában, egyedül. És hogy azt fogjuk bemutatni. A prezentációt a bemutató idejéig nem is láttam. Óra előtt fél órával végiggörgette és bemutatta nekünk, hogy kerüljünk képbe. Mit is mondjak? Egy élmény volt számomra ez a csoportmunka.

Az egyetem és munka mellett természetesen kikapcsolódásra is szükség van. Az ausztráliai barátnőm, Olivia, sokszor nem hagy nyugodni, mivel mindig kitalál valami programot. Nagyjából mindenhol ott vagyunk, amit az egyetemistáknak szerveznek, mivel így van esélyünk ismerkedni. Legutóbb a Black&White gálán vettünk részt, ami felejthetetlen élmény volt.

Black & White Gala

Március úgy eltelt, hogy észre sem vettem… késő esti kocsikázások a városban, kanadai bulik, mexikói étterem, kínai étterem, színház, mozi, bingo est, karaoke est, snowboard, első vezetésem Amerikában, minden volt ami csak kell.

Azt már korábban is említettem, hogy kíváncsi vagyok a tipikus amerikai házibulikra. Arra voltam kíváncsi, hogy vajon mennyire van eltúlozva ez a filmekben. Ellátogattunk egyre, és az a konklúziom, hogy egyáltalán nem túlzás. Ezek a bulik magánházakban vannak megszervezve, és ilyenkor rengeteg ember összegyűl. Szerintem 100-200 ember is lehetett, amikor mi voltunk. Több emeleten zajlott az élet, a szokásos beer pong, zene, ismerkedés. Amikor megérkeztünk Oliviával nem hittük el, hogy mennyire amerikai hangulata van az egésznek. Mivel illegális magánházból szórakozóhelyet csinálni, ezért mindig volt egy személy, aki leste az ablakon, hogy járőröznek-e a rendőrök vagy sem, és ha látta, hogy gond van akkor terelte az embereket le a pincébe. Természetesen köztudott tény a diákok körében, hogy egy adott ponton mindig az a vége az ilyen buliknak, hogy a rendőrök hazaküldenek mindenkit. Hasonlóképpen történt itt is. Hangosbemondóban felszólítottak mindenkit, hogy távozzon. Ugyancsak ezen a bulin láttam először hamis személyit, ami 21 év alatti egyetemistáknál gyakori, hogy bejuthassanak a különböző bulizóhelyekre. Annak a személynek, akinek ilyenje van, kívülről kell tudnia az adatokat az igazolványról, mivel keresztkérdéseket tehetnek fel, mint például azt, hogy mi a horoszkópod?.

Annak ellenére, hogy minden más itt, úgy érzem, hogy már minden normálisnak tűnik. Nem idegesít már az amerikai akcentus, ami néha kicsit affektálósnak tűnik, megszoktam azt, hogy az autóval megállnak előtted, ha nincs átjáró az úton és elengednek, rutinosan használom már én is a “Hello, how are you?” kifejezést, és tudom, hogy tulajdonképpen nem arra kíváncsiak hogy hogy vagy, csak illemből mondják, és az az igazság, hogy még a kávé ízét is megszoktam. Boldogan megyek munkába minden nap, miközben a mókusok szaladgálnak mellettem.

Igen, úgy érzem boldog vagyok. 🙂