A címet figyelmen kívül hagyva tulajdonképpen már pontosan egy hete itt vagyok Amerikában, Niagara Falls gyönyörű kis városában. És pontosan egy hete készülök megírni ezt a cikket, de úgy tűnt, soha nem találom a megfelelő alkalmat arra, hogy leüljek, és összegezzem az elmúlt egy hetet.
Egyszerűen minden más, és nehéz leírni minden egyes apróságot. Mivel valahol el kell kezdenem, éppen ezért kezdem a legelején. Pontosan egy hete elindultam nagy utamra, először Kolozsvárról – Budapestre, majd Budapestről Stockholmba, Stockholmból pedig New Yorkba. Amikor felültem Kolozsváron a buszra, egy nagyon erőteljes nyugalom öntött el, ami azóta is bennem van. Nem tudom megmagyarázni pontosan, mitől is van ez, de talán azért, mert most már nem kell filozofáljak, nem kell előre gondolkozzak, most már csak tapasztalnom kell.
Budapesten szerencsére társaságra találtam, olyan emberekre, akik szintén Amerikába utaztak, és több órán keresztül meséltek nekem arról, hogy milyen ott az élet. Rengeteg mesét hallottam persze előtte is, de akkor mintha még érdekfeszítőbb lett volna, mivel tudtam hogy még egy kevés, és én is megtapasztalhatom. Hamar elröpült az idő, és újra egyedül maradtam. A Stochholmba repülésre szinte nem is emlékszem, olyan hamar eltelt, aztán a következő kép a fejemben már az, hogy várom a New Yorkba tartó repülőt, ami késik, és azon veszem észre magam, hogy rengeteg amerikai, mexikói és más nemzetiségű ember vesz körbe. Egy érdekes életkép maradt meg nagyon: egy amerikai férfi és egy magyar nő egy kislánnyal és anyóssal. A kislány hol magyarul beszélt az anyukájával, hol angolul az apukájával. Szinte beleképzeltem magamat az életükbe, és csak figyeltem ahogy az apuka kergetőzik a kislánnyal, és csodálkoztam, hogy milyen jól értekezik a kicsi mindkét nyelven. A nő és az anyja székelyek lehettek, hallottam az akcentusukon. Aztán hirtelen felébredtem a merengésből, mivel végre szóltak, hogy megkezdődött a beszállás. Életemben először láttam olyan hatalmas gépet, mint amilyen ez volt. Tátott szájjal kerestem meg a helyemet, ami szerencsére ablak mellett volt. Volt kis képernyő előttem, ahonnan válogathattam rengeteg filmből, zenéből, rendelhettem a légkikísérőktől úgy, hogy csak egy kártyalehúzásba telt a fizetés, megnézhettem a képernyőn, hogy épp merre járunk, és hogy még mennyi idő van hátra a repülésből. Nagyon hamar eltelt. Olvasással, filmezéssel, zenéléssel. Aztán meg már csak arra emlékszem, hogy gyomoridegem kezdett lenni. Nagyon sok sztorit hallottam az amerikai vámról, és aggódtam, hogy minden rendben lesz-e, de próbáltam higgadt maradni. Megérkeztünk. New York a repülőből gyönyörű volt. És már ott is volt a vám, hatalmas sor volt, de úgy tűnt nagyon hamar megy. Észre sem vettem, és máris ott voltam a pultnál, ahol levették az ujjlenyomatomat, fényképet csináltak rólam, elvették a papírjaimat és azt mondták: „You are all set!” Olyan meglepett voltam, hogy szinte megkérdeztem, hogy biztosan csak ennyi? Ahogy továbbmentem, a csomagom már várt rám, és indulhattam is tovább. Emlékszem az első benyomásom az volt, hogy mindenki mennyire kedves. Útközben kifele cipeltem a csomagomat, és elhagytam az útlevelemet, amit aztán rögtön utánam is hoztak. Kiértem a várótérhez, ahol először éreztem azt, hogy „huh”. Életemben nem láttam ennyi embert reptéren. Elkezdtem keresni a vonatot, ami el kellett volna hogy vigyen a szállásomra. Sehol egy információs iroda. Egy adott ponton, amikor már körbementem párszor, egy férfi megszólított, hogy „Miss, are you okay?”, s akkor elmondtam neki, hogy igen jól vagyok, csak épp nem találom a vonatot, ami el kellene hogy vigyen a szállásomra. Elmagyarázta, hogy merre kell menni, pár percen belül meg is találtam, csak épp nem működött aznap, csak egy másik termináltól, ahova viszont egy busszal kellett volna eljutni. Kimentem a reptér elé megkeresni a buszt, hihetetlen hideg fogadott. Busz sehol. Megkérdeztem három embert, mind spanyolul válaszoltak vissza. Annak ellenére, hogy értettem amit mondanak, nem tudtak pontos eligazítást adni. Minden olyan gyorsnak tűnt, az emberek siettek, az autók dudáltak, mintha egy másik dimenzióba érkeztem volna. Én meg nagyon levoltam lassulva. Körbejártam kétszer a helyet, mire felmérgelődtem és nekiálltam taxit keresni. Végre valahára került egy taxi nekem is, aztán már száguldoztunk is a szállás felé. Hátul kis tévé volt, Jimmy Fallon műsora ment épp, közben követni tudtam a térképen, hogy épp merre járunk és mennyibe kerül az út. A végén itt is csak le kellett húzni a kártyát és már meg volt oldva a fizetés. Utólag kiderült, hogy körülbelül náluk mindenhol így megy a fizetés. Miután egy kicsit eltévedtünk a taxival, megérkeztünk a szállodába. Az első dolog, amit észrevettem, hogy a kád a szoba közepén van. Ki is használtam hát, hogy fürdés közben tévézzek. Több száz csatornából lehetett válogatni, szinte mindegyik csatornán valami érdekes műsor ment, de aztán rávettem magam, hogy aludjak, mivel reggel már repültem is tovább Buffaloba. A reggeli gyors volt, wafflest ettem juharsziruppal, és ugyancsak az volt a benyomásom, hogy itt mindenki hihetetlenül kedves. A hotel felajánlotta, hogy kiszállítanak a reptérre ingyen, amit aztán nagy boldogan el is fogadtam. Egy sötétbőrű férfi vitt ki a reptérre, akivel együtt jöttünk le a lifttel. Megkérdezte, hogy vagyok. Ez náluk alap szokás. Én meg úgy kissé félénken válaszoltam, hogy köszönöm jól. Aztán jött a néma csend. Mikor leértünk, akkor derült ki, hogy ő a sofőr. Az út nem volt hosszú, de végül hihetetlenül jól elbeszélgettünk. Nagyon tetszett a mentalitása. Az amerikai életről beszéltünk, melóról, meg úgy általánosan az életről. Szinte már bántam is, hogy olyan rövid volt az út. Letett annál a terminálnál, ahonnan a belföldi gépek repültek. Ez már egy sokkal barátságosabb és nyugisabb terminál volt. Szinte már otthon éreztem magam. Megint mindenki mosolygott, boldog volt, az idő pedig napos, én pedig zökkenőmentesen ültem fel a gépre, amit a helyiek csak úgy használnak, mint a buszt. Kicsivel több mint egy óra múlva megérkeztem Buffaloba, ahol egy öreg néni, Eleanor kellett rám várjon a lányával, Ruth-al. Az előző ösztöndíjas diákon keresztül kerültem kapcsolatba velük, és rögtön felajánlották, hogy várnak a reptéren. Könnyen meg is találtuk egymást, viszont amire nem számítottunk, az egy nagy hóvihar volt. Szép kis fogadtatás. Alig láttunk valamit Buffaloból. Elmondták, hogy ahol ők laknak, ott most ugyancsak napos az idő, és hogy Buffalo néha ilyen az Erie tó miatt, mert az mint egy hógép szórja a havat a városra. Igazuk is volt, ahogy beértünk Niagara Falls városába, az ég kékké vált, és a nap elkezdett sütni, és gyönyörű idő lett. Elvittek autóval a campusra, viszont ragaszkodtak, hozzá, hogy náluk maradjak még pár napot, mivel még senki nem volt akkor a bentlakásban, korán érkeztem. Meglepett ez a kedvesség, elfogadtam a meghívást, és a következő pár napot Lewistonban töltöttem, ami körülbelül tíz percre volt az egyetemtől és Niagara Fallstól, szinte a kanadai határ mellett. Lewiston egy tipikus kertváros. Egy olyan nagy házba kerültem, amilyenről mindig is álmodtam. El is döntöttem, hogy én is ilyen házban akarok majd élni. A néni egész nap főzött rám, közösen hánytuk a havat a ház előtt, és nagyon sokat beszélgettünk. Áldást mondtunk az asztalnál. Azt éreztem az alatt amíg nála laktam, hogy egy kimondhatatlan béke tölt el. Rég nem tapasztaltam hasonlót. Soha nem fogom elfelejteni, milyen szép látvány volt reggel kinézni az ablakon, és látni ahogy a madarak csicseregnek a fán, a mókusok ugrálnak a hóban, és ahogy a hó csillog a napfényben.
Tehát nagyon jól telt ez a pár nap. Időközben megtapasztaltam azt is, hogy milyen nehéz átállni az új időzónába. Azt hiszem, még mai napig tapasztalom, mivel én soha nem voltam egy korán kelő típus, de amióta itt vagyok nem keltem 7-nél később. De sokszor már 6-kor ébren vagyok. Az első nap, amikor megérkeztem a néni házába délután négykor elaludtam, és éjjel 4-kor ébredtem meg, aztán elkezdtem mindenkivel chatelni, mivel az már otthon mindenkinek reggel volt.
Eljött az ideje annak is, hogy beköltözzek a bentlakásba. Eleanor (akinél laktam) segített átpakolni, rengeteg cuccom volt. mivel még örököltem is jópár dolgot Katitól az előző diáktól, akinek ezúton is köszönöm a sok hasznos dolgot. 🙂 A campus önmagában hatalmas, több különálló épület is van, mindegyiknek megvan a maga szerepe. Első perctől beleszerettem. A következő pár nap arról szólt, hogy eljárjak mindenféle irodába és elintézzem az óráimat, meg minden egyéb szükséges dolgot. Mindenhol mosolyogva fogadtak és az, hogy eligazítottak, az nem kifejezés. Láttad az emberen, hogy valóban segíteni akar, és azt akarja, hogy valóban megértsd, mit kell tenni. Ha összehasonlítom azzal, amin keresztül mentem otthon a felkészülés során pár dokumentumért, akkor azt kell hogy mondjam, hogy itt élvezet adminisztrációs dolgokkal foglalkozni, mert közben még az emberek ismerkednek, és megkérdezik tőled, hogy te ki vagy és honnan jöttél? És akkor csodálkoznak nagyot, mert gőzük sincs, hogy az hol van, de nem is baj, mert legalább kedvesek.
Aztán jött az első rendezvény, amit szerveztek nekünk, egy kis kandalló melletti beszélgetés forró csokival fűszerezve, azt követően kosármeccs. Itt ismertem meg először Petit, sorstársamat, a másik CTP-s ösztöndíjast. A beszélgetésen mindenki közvetlen volt, és ami meglepett, hogy a tanárok, és a nagyobb pozicíóba levő emberek is odajöttek és érdeklődtek, hogy honnan vagyunk és mit tanulunk. Amerikában ritkán mész el egy ember mellett, úgy hogy ne kérdezze meg, hogy vagy. Kellemesen telt, illetve az azt követő kosármeccs is, annak ellenére, hogy vesztett az egyetemünk. Amerikai filmes feelingje volt: magas kosarasok, pom-pom lányok, hot-dog, popcorn, illetve egy nagy lila sasnak öltözött figura is jelen volt, tudniillik a lila sas az egyetem jelképe.
A következő napokban még jobban megismerkedtünk a campussal, és megismerhettünk jópár érdekes embert. Egyelőre a nemzetközi diákokat ismertük meg, mivel az amerikai diákok csak jövő héttől kezdenek érkezni, akkor kezdődnek az órák, és akkor kezdődik a munka is. Két napon keresztül kirándultunk, láttuk a vízesést, és a város történelmi részét is. Örvendek, hogy már az elején sikerült pár olyan embert megismerni, akikkel úgy érzem, kellemesen fog telni az elkövetkező időszak. Azt is megtudtuk, hogy rengeteg aktivitás van a campuson év közben. Az utóbbi napokban kétségbe voltam esve, mivel nem tudtam választani közülük. Rengeteg diákszervezet, különböző események. Megtudtuk, hogy használhatjuk a hatalmas fitness termet, vannak zumba és egyéb hasonló jellegű órák is, van uszoda, korcsolyapálya, squash, foci, kosár, volley és még sok minden más, amit ellehet képzelni. Jövő héten pedig egy welcome party vár ránk, amikor végre megismerhetünk még több helyi diákot.
Elérkezett az a pillanat, amikor már meg kell terveznem újra, hogy mikor mit csinálok, mivel töltöm ki az időmet, és ez jövő héttől kezdődően még jobban fel fog pörögni, úgyhogy remélem hamar érkezik majd a következő írásom.
Ha összegeznem kellene azt, hogy hogy érzem most magam, azt mondanám, hogy szeretem Amerikát, még jobban szeretem az embereket, ahogyan élnek, szeretem az itteni ételeket. És ha hiszitek, ha nem, még nem ettem Mc Donaldsot, nem ittam Colát, és tulajdonképpen még nem is láttam annyira sok kövér embert.
Írd meg a véleményed