Még 37 nap… szinte rohannak a napok!
37 nap múlva itt hagyok mindent, ami valaha is én voltam: a családomat, a barátaimat, Kolozsvárt. Tulajdonképpen itt hagyom az egész életemet. Ha ebbe belegondolok, vegyes érzelmeim támadnak: egyrészt már alig várom, hogy felfedezhessem azt az új világot, ami rám vár, másrészt pedig valami folyamatosan visszatart.
Hogy mi is az én sztorim?
A nevem Nagy Henrietta, és immár 6. éve élek Kolozsváron. Ezalatt az idő alatt a legvagányabb embereket ismertem meg, és egy olyan közösség tagja lettem, ami által életem egyik legszebb élményeiben volt részem. Folyamatosan pörögtem, boldog voltam, szakmailag kiteljesültem.
Egy nap arra jöttem rá, hogy ez mégsem elég… úgy éreztem vár még rám ennél sokkal több, és annak ellenére, hogy ennyire jó itt minden, ki kell lépjek a komfortzónámból és tapasztalnom kell. A rutin, a megszokás folyamatos részévé vált az életemnek. Úgy éreztem, hogy elérkeztem egy útkereszteződéshez, ahol dönteni kell, hogy megyek csak így tovább, vagy teljesen irányt váltok.
Ekkor született meg bennem a döntés, hogy jelentkezem a Calasanctius Training Program (CTP) által meghirdetett MBA ösztöndíjra. A döntés nagyon hirtelen jött. Egy ifjú közgazdász szervezet (RIF – Romániai Magyar Közgazdász Társaság Ifjúsági Frakciója) elnöke vagyok, és tevékenységünk során arra a felismerésre jutottunk, hogy többet kellene nyújtanunk az erdélyi magyar fiatal közgazdászok számára, éppen ezért tavasszal megkötöttük a partnerséget a CTP-vel, hogy Erdélybe is eljuthassanak ezek az ösztöndíj-lehetőségek a RIF hálózatán keresztül. És mivel egész életemben úttörőként éltem, rögtön jelentkeztem elsőként.
Talán nem is vettem akkor annyira komolyan, vagy nem is gondoltam bele, hogy ha megnyerem, akkor az milyen hatással lesz az életemre. Amikor áprilisban megkaptam az értesítést, hogy én kaptam az ösztöndíjat, és én lehetek az első erdélyi kiutazó, minden megváltozott, feje tetejére állt az egész életem. Attól a ponttól kezdve minden a kiutazásról szólt, és elkezdtem a felkészülést, ami rengeteg adminisztrációs és pénzügyi erőfeszítést igényelt, így nem volt időm azon gondolkodni, ami igazán lényeges: arra, hogy két évig Amerikában fogok élni. Új világ, új élet, új kihívások. Sokan − amikor megtudták, hogy elmegyek − rögtön azt válaszolták, hogy „Áh, te vissza sem jössz!”, mások pedig csak csodálkoztak, hogy ilyen sok időre elmegyek.
Ezután jött a felkészülés része, ami nem volt könnyű feladat, és a romániai bürokrácia sem segített a folyamaton, hiszen egy dokumentum elintézéséhez legalább 7 intézményhez kellett elmennem, és 10 féle díjat kellett kifizetnem, mindezt hónapokon keresztül tartó utánajárás során. Mintha egy akadálypályán kellett volna végigmennem… Sokszor fordult meg a fejemben az, hogy kell ez nekem? Megéri nekem ez a sok erőfeszítés? Energiát, időt és pénzt fektettem ebbe, azért hogy aztán elmenjek a nagy ismeretlenbe, mikor itt minden olyan jó. Többször rám tört a pánik is, ha belegondoltam ebbe, és ha eszembe jutott, hogy mikor hazajövök valószínűleg minden MÁS lesz.
MOST, amikor már minden készen áll, és már nem veszi el más dolog a figyelmem, van időm gondolkodni.
Most lelkileg is próbálok felkészülni a kiutazásra, monológokat folytatok magammal. Próbálom elképzelni, hogy milyen lesz ott kint, hol fogok lakni, kik lesznek a barátaim… aztán hirtelen rájövök, hogy erre nem lehet felkészülni. A döntés megszületett, a körülmények úgy alakultak, hogy most már nincs visszaút, és csak annyi a teendő, hogy MENNI kell.
A felkészülésem alatt megkértek, hogy vezessek egy blogot, és írjak majd rendszeresen arról, hogyan élem meg ezt a kiutazást, és természetesen azért, hogy ti is belelássatok majd abba, hogy milyen is az ÉLET ott kint AMERIKÁBAN.
Kezdődjön hát a kaland! Remélem sokan olvastok majd, és remélem majd más is kedvet kap belevágni hasonló kalandokba!
Írd meg a véleményed