Skip to content Skip to sidebar Skip to footer

... vagy legalábbis pillanatnyilag úgy tűnik. Ahogy telik az idő egyre nagyobb a kihívás, hogy mindig új és érdekes dolgokat írjak a blogomba.

Annak ellenére, hogy itt Amerikában tapasztaltam meg először az igazi telet, és szerettem a szép hó látványát, az az igazság, hogy már kezdett egy kicsit sok lenni. Mindig is nyárkedvelő embernek tartottam magam. Tengerpart, szoknya, napsütéses séták, vagy éppen kiülni egy bár teraszára a barátokkal meginni egy finom dinnyés limonádét. Az ám az élet. Úgy érzem, hogy akkor tudok igazán önmagam lenni, amikor hétágra süt a nap.

Habár elmúlt az erőteljes honvágyam, az utóbbi időben mégis kissé magam alatt voltam. Szürke volt minden. Talán azért is, mert beköszöntött a tavaszi szünet, és az egész kampusz elment vakációzni. Florida, Kalifornia, Grand Canyon, Bahamák … mindegy, hogy hova, csak meleg legyen. Érkeztek folyamatosan a Facebook, Instagram, Snapchat képek, bejegyzések, videók. A híres tavaszi szünetnek nagy hagyománya van itt Amerikában. Azt jelenti, hogy már lejárt a fele a szemeszternek, és ezt meg kell ünnepelni. Igen biza, máris elrepült a fele a tavaszi félévnek.

A tavaszi szünet előtt félévközi vizsgáink voltak. A diákok hevesen készültek az egyhetes vakációjukra, mindeközben én meggondoltam magam, és annak ellenére, hogy már megvoltak az utatási terveim, úgy döntöttem, maradok a kampuszon és dolgozok. Egyrészt, mivel itt volt a vietnámi Belügyminisztérium delegációja, és úgy éreztem, hogy nem lenne fair elmenni, annak ellenére, hogy senki nem kényszerített rá, hogy maradjak. Másrészt pedig jó lehetőségnek találtam, hogy pénzt takarítsak meg. Mivel suli idejében csak heti 20 órát dolgozhatok a vízumom miatt, most full-time dolgozhatok, mivel vakáció van. Valamit valamiért.

Szóval körülbelül én lehetek azon kevesek egyike, aki jelenleg a kampuszon van. Olivia és a csapat többi része a Grand Canyont látogatják jelenleg. Nem mondom, hogy nem vágyakozom én is oda, de majd eljön annak is az ideje. Elvégre még itt vagyok legalább két évet, időm az van, és mindjárt itt van a húsvéti vakáció is.

A szobám

Nyugalom van. Minden nap koránkelés és munka. A jelenlegi feladataim nagy része főleg abból áll, hogy az elöljárókkal foglalkozzak, szórakoztassam őket. Az első találkozás előtt kicsit izgultam, hogy milyen lesz. Még azt is megtanultam, hogy kell köszönni vietnám nyelven: „Xin chào”. Ahogy azt mondani szokták: a Google a barátod. Rákerestem a szokásaikra, hogy nehogy megsértsem valamivel őket.

A Sheraton Hotelben vártam rájuk, hogy elhozzam őket az egyetemünkre, és már az első percben elkövettem egy hibát: nyújtottam a kezemet, hogy bemutatkozzak, de láttam a delegáció vezetőn, hogy hirtelen azt se tudja, melyik kezét nyújtsa felém. Több időbe is telt ez a kézfogás, mint általában. Náluk ez nem szokás. Aztán ahogy teltek a napok, nyílván egyre inkább felszabadultak a kedélyek, és rá kellett jönnöm, hogy ők is ugyanolyan emberek. Nem beszéltek szinte semmit angolul, kivéve egy-kettő közülök, viszont hoztak magukkal tolmácsot. Az előadásokat is úgy hallgatták, hogy az illető előadó minden mondat után megállt, és megvárta, hogy lefordítsa a tolmács a mondanivalóját, és aztán folytatta. Érdekes élmény volt.

Már a második napon elkezdtünk barátkozni. Kézzel-lábbal, ahogy tudtunk, értekeztünk. Nagyon megtetszett nekik a nevem, ezért akárhányszor megláttak, mosolyogva kiáltották, hogy „Henrietta, very beautiful name!”. Egy másik napon megkérdezték, hogy mivel Romániából vagyok, ezért ugye tudok oroszul. Sajnálattal közöltem velük, hogy nem. Viszont egyikük elmondta, hogy Oroszországban járt egyetemen.

Ha egy mondatban kellene őket leírnom: életvidám, de egyben komoly és inteligens, folyamatosan cigarettázó és fényképező csapat. Az első előadáson, ahogy az előadó megjelent, elővették a tablettet, laptopot, telefont, és öt percig csak keccegtetés hallatszott. Ha visszagondolok az elmúlt egy hétre, melyet velük töltöttem, csak mosolygok. Ma az egyik vezető odajött hozzám, és habár nehezen tudta kifejezni magát elmondta, hogy ők biza holnap mennek haza, és hogy hiányozni fogok. Az ilyen apró dolgokért érdemes élni. Amikor ismeretlen emberek, váratlanul mosolyt csalnak az arcodra. 🙂

A vietnámi Belügyminisztérium delegációja előadások közben

Ugyanezen a napon, először amióta itt vagyok, igazán kisütött a nap, és én egész nap boldog voltam. Boldog és produktív a munkában. Nem is tudtam megmagyarázni miért. Nem kellett Florida, Hawaii vagy egyebek. Éreztem, hogy végre eljött a tavasz ideje itt is. Habár otthonhoz képest kicsit késve is, de megérkezett. Úgy érzem, sok szép dolgot hoz nekem ez a tavasz. A márciusom már teljesen be van táblázva eseményekkel, feladatokkal, vizsgákkal, új és izgalmas dolgokkal, és ez energiával tölt el. Szeretem, ha mozgalmas az életem, elvégre egyszer élünk. Ígéretet tettem, hogy gyakrabban írok, így hát hallotok felőlem nemsokára.

FullSizeRender

 

Ajánlom másnak is

Írd meg a véleményed