„A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856. vagy 57-ben a Kis-Szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította.”
Részlet Csontváry Kosztka Tivadar Önéletrajz c. írásából
2015. július 5-én, tehát az elmúlt nyár derekán, a budai várban nyílt meg egy Csontváry Kosztka Tivadar életművét átfogó kiállítás, mely nem várt sikert hozott. Hatalmas látogatottsági számok, a bejárat előtt a várakozók feltorlódott sora, az ebből következő szervezési gondok, és végül a nagy érdeklődésre való tekintettel a kiállítás nyitva tartásának meghosszabbítása egy hónappal, 2016. január 31-ig. Ezen a „kákán” a legnagyobb igyekezettel sem lehet csomót találni. Mégis, abban, aki valamelyest ismeri a festő pályafutását, óhatatlan felmerül a kérdés: – Vajon mennyiben Csontváryé ez a siker? Vajon azért zarándokol-e ez a sok ember kényelmetlenségeket is felvállalva erre a kiállításra, mert annyira éhezi és szomjazza látván látni azt a vizuális tartalmat, amit a mester monomániás eltökéltséggel a képein meg kívánt jeleníteni? – Mert ismerve Csontváry festészetről, illetve saját festészetéről alkotott nagyon is félreérthetetlen eszméit, ez a kérdés egyáltalán nem megkerülhető. Az ő képei saját véleménye szerint az evidencia tisztaságában és félreérthetetlenségében tartalmazzák azt, amit látványban akart manifesztálni, s nem egyszerűen sikert, nem egyszerűen ismertséget kívánt elérni, hanem azt, hogy képeinek megpillantása mindenki és mindenki számára az ő valóságról alkotott vizuális igazságára való rádöbbenés aktusává váljon. – És Csontváryval kapcsolatban abban a ritkán adódó helyzetben találjuk magunkat, hogy ugyanis ő precíz tudatossággal, kétséget nem hagyva megfogalmazta, és írásaiban az utókorra hagyta festészetének konkrét célját. A teret bejáró és kitöltő fényben, a színekben akarta megragadni és láthatóvá tenni a világot a semmiből életre keltő és fejlesztő akaraterőt, amit/akit ő „világfejlesztő nagymesternek”, olykor Istennek, máskor röviden „pozitívumnak” nevezett.
Különös módon, ha eltekintünk a mester nagyon konkrét céltudatától, úgy a kortárs festészetben akár rokonnak tekinthető törekvésekre is találhatunk, hiszen az akkor önmagának polgárjogot kivívó avantgard éppúgy az akadémikus téralkotástól elszakadva, az átélhetőbb jelenlét megragadásával kísérletezett – azonban a látványban elmerülve. Mégis, ezen apró eltérés miatt – hiszen Csontváry a látványban megjelenő, teremtő akaraterőre koncentrált – egy világ választotta és választja el ma is festészetét minden más festészettől. Így vált magányos cédrussá, ezért fogadta teljes értetlenség saját korában úgy a nagyközönség, mint a festők- és a kritikusok részéről. Egyedül a XX. század második felének magyar művészettörténete fogadta be, bár ezzel a befogadással szemben is szkeptikusak vagyunk. Annál is inkább, mert a művészettörténetnek megvan a saját érdeke, saját koncepciója, amit nemigen érdekel Csontváry koncepciója, s látható a késztetés az egyébként szegényes magyar avantgard mellett felmutatni valakit, aki, ha nem is igazán avantgard, de legalább extrém, mint azok, és legalább oly mértékben elutasított az akadémikus művészet által, mint azok.
Miképp értelmezhetjük akkor ezt a mostani nagy sikert? – Talán a művészettörténettel szemben a nagyközönség érti, szereti és éppen azért szereti Csontváryt, mint amit a művész tudatni akart velünk?
Nem gondolnánk. Csontváry már sok évtizede legalább középiskolai szinten tananyag, tehát ismert. Természetesen a művészettörténeti koncepció szerint interpretálva ismert. Azután persze van egyszerű érdekessége az extrém térábrázolásának, az extrém színeknek, sőt az extremitás meg nem értettségének, akár az extrémnek számító magyarság világ általi meg nem értettségéig elmenve. Ezért aztán főként sikk ellátogatni a kiállításra. Mégis, mindenképpen örülni kell ennek a sok nézőnek. Mégis marad esélye megtörténni annak a csodának, amiben Csontváry utolsó leheletéig hitt, és mindennek ellenére valakiket az extremitáson át megérint a mester örökre nyitva maradt szemében tükröződő valóság.
Szerző: Major Gyöngyi, főiskolai docens, Szabadkai Műszaki Főiskola
Írd meg a véleményed