25 év. Negyed évszázad. Ennyi telt el a rendszerváltás óta, és azt konstatálom, hogy ez az idő nem volt elegendő arra, hogy a demokratikus berendezkedés alapelveit behatóbban megismerjük és magunkévá tegyük. Konkrétan arra gondolok, hogy a terrortámadást követően megszületett a közgondolkodásban egy újabb aberráció: a feltételes szólásszabadság(?!). Ez azt jelenti, hogy mindent lehet mondani, csak azt nem, ami másnak kellemetlen! A merénylet elfogadhatatlan, de azért az újságíróknak is megvan a hibarésze.
Charlie Hebdo címlap
„A charlie-sok provokáltak, tudták, kikkel állnak szemben, hát ne csodálkozzanak, hogy ezt kapták. Mások máskor majd jobban figyeljenek oda.” Tessék??? A nagy tömegektől jó ideje nincsenek elvárasaim, de amikor elvileg prominens közéleti szereplők nyilatkoznak úgy, hogy vallási, etnikai, kulturális kérdésekkel nem szabad gúnyolódni, nehogy feldühítsünk másokat, akkor meg kell állni egy pillanatra. Nem szabad? De nagyon is szabad! Beszélgethetünk arról, hogy illendő-e vagy sem, hogy etikus-e, hogy a jó ízlés határain belül vagy kívül fekszik-e, de az, hogy szabad, az vitán felül kell, hogy álljon. Lehet úgy vélekedni, hogy aki mások etnikai, vallási vagy kulturális hovatartozásán gúnyolódik, az csúnya és szégyellje el magát, de a hozzá való jogot ne vitassuk már el tőle! Gyakorlatilag öncenzúrára szólították fel a társadalmat!
Nem tudom eldönteni, hogy ennyire hülyék vagy ennyire megijedtek, vagy a Stockholm-szindróma egy egyedi formájában szenvednek, és elkezdtek szimpatizálni a merénylőkkel, de nagyon veszélyesnek tartom azt, ha egy fundamentális szabadságjogot ilyen triviálisan kezdünk el relativizálni.
Annak idején, amikor a szólásszabadság elvi keretei megszülettek, és egyesek vették a fáradtságot, hogy ezt belefoglalják a nyugati államok alkotmányaiba, akkor valami olyasmit mondtak, hogy ez az ország, ez a társadalom biztosítja polgárai számára a szabad és teljes véleményalkotáshoz és annak kimondásához való jogot. Pont! Nem nyitottak zárójelet, és tették gyorsan hozzá, hogy „ez az elv azonban nem vonatkozik erre és arra a helyzetre, ilyen és olyan körülményekre, vallási meg kulturális aspektusokra, és kisbetűs részt sem írtak a lap aljára. Mert a sajtószabadság (mint minden szabadság egyébként) korlátlan és feltétel nélküli kell, hogy legyen. Ha nem olyan, akkor az már nem szabadság, következésképpen másképp kellene elnevezni. Lehetőségnek, mondjuk. És mielőtt még a jogvédő ultraaktivisták elkezdenének sipákolni, az alkotmányozó atyák azzal is tisztában voltak, hogy mint minden emberi idea, a szólásszabadság is visszaélésekre ad majd lehetőséget. Ezért gyorsan beépítettek egy vészféket is: a véleménynyilvánítás következménye szankcionálható.
Itt tessék figyelni: a következmény nem maga a véleménynyilvánítás; az garantálva van. Ha valaki valótlanságot állít, sérteget, gyalázkodik, becsületet sért vagy bármilyen formában árt ezáltal másnak, büntethető. Anyagi és erkölcsi kártérítésre kötelezhető. De ehhez perbe kell fogni, és be kell bizonyítani, hogy a vélt sérelmek valósak, és az ítéletet egy bíróság kell, hogy kimondja, nem két fiatalember kalasnyikovval felfegyverkezve. Tehát a következményekért felelőssé lehet tenni a szerzőt, de szabályozott intézményi keretek között. A 21. század Európájában élünk, nem a 7. század Arábiájában.
Forrás: www.webshark.hu
A lényeg az, hogy egy gondolat vagy vélemény csak azután szankcionálható, hogy le lett írva vagy ki lett mondva. Ha már előtte megfojtják, még mielőtt formát ölthetne, mint ahogy sokan javasolták a napokban, azt kérem cenzúrának nevezik. Azt meg nem szeretjük, ugye? Büszkén, tapsikolva űztük ki a jogszabályainkból ’89 után, nem ártana lassan a gondolkodásunkból is mellőzni. Akkor is cenzúra, méghozzá öncenzúra, sőt annak az extrém formája, ha a hátterében félelem áll. Ha valakit ijesztgetnek, és azért nem meri kimondani a véleményét, mert félnie kell a következményektől. Mondjuk egy golyótól… Az legalább akkora probléma, mintha egy állami szerv szabná meg, hogy mit mondhatunk és mit nem. Az ilyesfajta belső indíttatású, a rettegés talajából táplálkozó „önszabályozás”, ami megbéklyózza a gondolatok és érzések közlését, az a legalattomosabb, legembertelenebb formája az intellektus és az emberi méltóság meggyalázásának. Napjainkban ezt javasolják jó páran: hogy gyakoroljunk önkontrollt… hogy hallgassunk félelemből és mások iránti tiszteletből… ezt pedig liberalizmusnak, politikai korrektségnek nevezik… Szerintem ez csak csak beszariság és a demokratikus jogkeret arculcsapása… Mert kerülni kell azokat a témákat, amelyek mások számára kényesek, a kultúrájukkal interferálhatnak! Tényleg? Ez szempont? Jó, akkor holnaptól ne beszéljünk a drogokról, nehogy megbántsuk 50 Centet és játszópajtásait.
Kulturális tapintatosság… hmmm. A kultúra annyira viszonylagos és tág fogalomkör, hogy szinte mindenre rá lehet húzni; ha kulturális alapon elkezdjük kiejteni a témákat a közszférából, akkor kinyitottuk Pandóra szelencéjét, és hamarosan azon találjuk magunkat, hogy csak sütireceptekről beszélgethetünk. De azzal is vigyázni kell, nehogy a szlovákok óvást emeljenek (kulturális alapon) a pozsonyi kifli ellen, mondván hogy magyar tésztának nem lehet ilyen neve, mert az latens irredentizmus és revizionizmus… Bár meggyőződésem, hogy a demokratikus elvek fokozatos árnyalása és csonkítása óhatatlanul az abszolutizmus mocsarába süllyeszti a társadalmat, ha már feltétlenül csorbítani akarunk alapvető jogokat, akkor kössük a szavazati jogot egy minimális intelligenciaszinthez!
Szerző: Luka-Márk Ábel
Írd meg a véleményed